Obrusánszky Borbála: Aranyíj és nyíl a szkíta érméken

Az ókorban, a Fekete-tenger medencéjének keleti felében, Panticapaeumban (ma: Kercs) a Kr. e. IV. században megjelentek olyan érmék, amelyeken jellegzetes sztyeppei jelvények, íjak és nyílvesszők szerepelnek. Ezekkel kapcsolatban nem született alapos, feltáró kutatás, mai napig a legtöbb, onnan előkerült érmét görögnek tartanak, holott a térséget a görögök megérkezése előtt, vagyis körülbelül Kr. e. VII. századig lovas szkíta népek népesítették be, később pedig a területet közösen birtokolták és a tengerparti kikötőkben élénk kereskedelmet bonyolítottak. Talán ennek a nagyméretű áruforgalomnak köszönhető, hogy a térségből nagyon sokféle érme került elő, amelyeket leginkább görögnek tartanak, ugyanis a kutatók többségében fel sem merült az, hogy esetleg az ott élt szkíták, a fémművesség mesterei is értettek volna a pénzkészítéshez.

Ha azonban a Fekete-tenger keleti medencéjében vert érméket alapos vizsgálat alá veszünk és összevetjük azokat más dokumentumokkal – történeti forrásokkal és régészeti leletekkel – akkor világossá válhat számunkra, hogy a térségben megtalált ókori érmék lehettek a szkíták alkotásai, sőt vannak olyan tipikus jelképek, amelyek a sztyeppei civilizációra voltak jellemzőek és nem az Égei-tengernél megtelepedett görögökre. Az egyik ilyen jellegzetes motívum a griffmadár (1.ábra) melynek különféle változatait az egész eurázsiai sztyeppei térségben megtalálhatjuk, a görögök szerint ezek őrizték a Kaukázus legfőbb kincsét, az aranyat1. A másik jellegzetesség a panticapaeumi2 érméken, a szakállas férfifej, amely szkíta és nem görög férfit ábrázol, utóbbiak nem viseltek szakállat. Különös, hogy az európai történetírás barbár kifejezésének eredeti jelentése a szakállas volt, vagyis olyan nép, aki nem görög vagy római3. Ezek arra hívják fel a figyelmünket, hogy nemcsak görögök éltek és verhettek pénzt a térségben, hanem lehettek ott szkíta királyságok is. A harmadik jelkép már egyértelműen a szkíták felé vezet bennünket, az (reflex) íj (2.ábra)   és a nyílvessző, az eurázsiai lovas népek félelmetes fegyvere nem véletlenül szerepelt az ókori értékmérő eszközökön, azok minden valószínűség szerint a térségben élt korai szkíta törzsek hatalmi jelvényei lehettek4.

Korai trák király griffes érme (Kr. e. 310–304)

1.ábra Korai trák király griffes érme (Kr. e. 310–304)

Összetett reflexíj (mai)

2. ábra Összetett reflexíj (mai)

Vegyünk szemügyre egy alapvető forrást, melyet a középkor érett szakaszában, a mongóliai hülegüidák udvarában foglaltak írásba, ez nem másról szól, mint a törökök mitikus őséről, Oguz kánról, aki a sztyeppén szétszórtan élt törzseket egyesítette. Ebben a műben egy nagyon fontos részt találunk, amely így hangzik: „A ma létező jarlikok és pajcák helyett Oguz idejében aranyvégű nyílvesszőket és íjakat használtak. Oguz saját jelenléte igazolásául odaadta küldönceinek két aranyhegyű nyílvesszőjét és az íját. Minden vilájetben, ahová a szekerek megérkeztek, amint a lakosság megpillantotta ezeket a jeleket, szolgálatukra állt és tiszteletet tanúsított irántuk, ellátta őket élelemmel, az állataikat takarmánnyal és innivalóval.”5
A fenti történet felhívja a figyelmünket egy nagyon fontos jogszokásra, nevezetesen arra, hogy a fent szereplő „aranyíj” és az „aranynyíl” nemcsak fegyver, hanem ősi hatalmi jelvény lehetett az ókori szkíta törzsek, törzsszövetségek és utódnépeik között. A forrás arra is utal, hogy az uralkodó által kinevezett vezetőket azzal iktatták be tisztségükbe.
Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az íj és a nyíl valóban hatalmi jelvénynek számított-e a szkíták között, vegyük sorra az ezzel kapcsolatos forrásokat. A kelet-európai és az elő-ázsiai részeken elsősorban numizmatikai és régészeti leletek állnak rendelkezésre, a távol-keleti részen pedig a korai kínai krónikák örökítették meg a velük határos „északi” lovas népek legfontosabb történeti eseményeit. Az egyik korai forrás a korai Sang-Jin-korból származik (Kr. e. XVIII–XI. század), ott az uralkodók a tartományi kormányzóknak íjat adtak át, azzal iktatták be őket tisztségükbe. Talán ez a legkorábbi írásos adat arról, hogy az íjak hatalmi jelvények lehettek. Az adatot közlő Henri Maspero sinológus kiemeli, hogy eredetileg ez nem kínai, hanem inkább sztyeppei szokás volt, melyet a kínai uralkodók is átvettek és alkalmaztak6.
Az íjnak, mint hatalmi jelvénynek talán első helyreállított változatát a Kr. e. VII. századi tuvai arzsani szkíta leletek között találjuk meg, amely a királyi kurgánsírból előkerült arannyal díszített reflexíj, alakját és elkészítési módját tekintve bizonyára nem fegyver volt, hanem inkább hatalmi jelvény. Arról, hogy ilyen létezett a Fekete-tenger körül élt szkíták között, nem más, mint a nagy görög történetíró, Hérodotosz számol be, aki úgy értesült, hogy Héraklész, a szkíták ősapja arra a fiára hagyta királyságát, aki fel tudta húzni félelmetes reflexíját (3. ábra), ami azt jelenti, hogy az apa hatalmát íjával együtt adományozta tovább. Ebben az esetben nem félelmetes fegyverről, hanem egy ősi beiktatási jelvényről szólhat a forrás7. Hasonló próbáról szerzünk tudomást az Odüsszeiában, ahol a külföldön bolyongó hős felesége annak ígéri a kezét, aki felajzza férje félelmetes íját. Az ithakai előkelők azonban nem értettek a reflexíjhoz, így nem tudták teljesíteni a kérést8. Valószínűleg a görög hős a szkítáktól szerezte ezt a különleges íjat.

3. ábra: Szkíta fejet, íjat és nyilat ábrázoló érme (Boszporusz, Kr. e. 340–325)

3. ábra: Szkíta fejet, íjat és nyilat ábrázoló érme (Boszporusz, Kr. e. 340–325)

4. ábra: Szkíta nyílhegypénz

4. ábra: Szkíta nyílhegypénz

Panticapaeumban, a görög-szkíta kereskedelemben meghatározó településen. Kr. e. 340–325 között már olyan ezüstérmét vertek, melynek előlapján egy szakállas szkíta fejet látunk, a hátlapon pedig egy felhúzott íj és nyíl látszik9. Ez minden bizonnyal a terület urának hatalmi jele volt. Korábbról is kelteznek a régészek olyan nyílhegyeket (4. ábra), amelyeket nem fegyvernek, hanem értékmérő eszköznek használtak10. Hasonló jellegű érméket a későbbiek során is vertek, ami azt igazolja, hogy a félelmetes sztyeppei fegyver egyben hatalmi jelvény is volt, melyet a szkíta előkelők viseltek. Szerencsére nem pusztán az íj és a nyílvessző ábrázolása maradt fent, hanem valós beiktatási szertartásról is van képünk , ugyanis az egykori voronyezsi kormányzóság területén a régészek találtak egy olyan edényt, amelyen egy szakállas szkíta férfi átad egy íjat egy fiatal férfinak.

Beiktatási szertartás

Beiktatási szertartás

Az íj, mint hatalmi jelvény nemcsak a Fekete-tenger vidékén élt tovább a szkíták között, hanem az ókori közép-ázsiai és az elő-ázsiai területeket egységbe fogó szkíta eredetű pártusok11, az Arszakidák érméin is, akik az íjat és a nyilat az előbbiekhez hasonlóan a legfőbb hatalmi jelvénynek tartották: az érméik hátlapján egy trónon ülő alak egy felajzott íjat tart a kezében, melyet egyértelműen hatalmi jelvényként használtak12. Először a birodalmat megalapító Arszak, majd II. Mithradatesz uralkodó érméin13 is láthatunk ilyen ábrázolást (6. ábra). Később általánossá válik ennek a jól bevált hatalmi jelvénynek a megjelenítése a birodalmi érméken, ahol egy trónon ülő férfi egy kifeszített íjat tart a kezében. Másik jelentős ókori hatalomnak, a közép-ázsiai szkítanépnek, a kusánoknak a korai érméin szintén találkozunk íjábrázolással. Kadzsula Kadfiszesz (Kajula Kadphises) Kr. u. 30–80 között uralkodott, ő veretett olyan bronz didrachmákat, amelynek egyik oldalán egy harcos látható, aki íjat tart a kezében (7. ábra). Később az íj eltűnik a kusán érmékről, és helyette az uralkodók lándzsát fognak a kezükben14.

6. ábra: II. Mithradatesz érme elő- és hátlapi képe

6. ábra: II. Mithradatesz érme elő- és hátlapi képe

Kadzsula Kadfiszesz didrachmája (Kr. u. 30–80)

Kadzsula Kadfiszesz didrachmája (Kr. u. 30–80)

Azt nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy meddig élt tovább ez a hagyomány az eurázsiai lovas népek között, ugyanis csak nagyon kevés régészeti forrás áll rendelkezésre. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy, Priszkosz rétor V. századi műve szerint a hunok is használták ezt a jelvényt. Attila haláláról például úgy értesült Marcianus, bizánci uralkodó, hogy álmában kettétörni látta Attila íját, onnan tudta meg, hogy a nagykirály meghalt. Ebben az esetben az íj nem fegyver, hanem hatalmi jelvény lehetett15. Arra, hogy az aranyíj európai hun hatalmi jelvény volt, régészeti leletek legalább ezt valószínűsítik. László Gyula már 1951-ben írt egy tanulmányt a hun aranyíjról és tanulmányában kiemeli, hogy az európai hun birodalom területéről, két helyről – Jakuszowiceről (Lengyelország) illetve a Pécs melletti Üszög-pusztáról (Magyarország) – is előkerült olyan íj arany borítás, amely azt jelzi, nemcsak legenda az Attiláról szóló történet. Ezek a leletek arra engednek következtetni, hogy a Kr. u. V. század első felében ez az ókorban elterjedt beiktatási jelvény használatban volt a hunok között is. Maga László Gyula is hangsúlyozza, hogy ezeknek az íjaknak a kiképzése annyira merev volt, hogy fegyverül nem szolgálhatott, csakis méltóságjelvény lehetett a hun birodalomban16. Az oroszországi novogrigorjevi hun aranyíj borítás is a IV. század végéről, az V. század elejéről való, és azt jelenti, hogy a hun birodalomban az aranyíj fontos méltóságjelvény lehetett.17 Valószínűleg ezeket a fenti, Oguz kán történetében olvasható módon használták.
Valószínűleg, a hun utódnépek társadalmi fejlődése következtében a középkortól fokozatosan háttérbe szorult az aranyíj, mint beiktatási jelvény, és a sztyeppei népek más jelvényeket kezdtek használni. Az első nagy mongol uralkodó például az ókortól használt aranyíj helyett egy hatékonyabb tárgyat, a magyar idézőpecséthez hasonló tárgyat, paizit adományozott megbízottjainak, hogy azzal igazolják, hogy ők a nagykán kinevezettjei. Az aranyíj és nyíl használata az egész sztyeppei területen visszaszorulóban volt és csak néhány töredék hívja fel a figyelmet egykori jelentősségükre. A belső-ázsiai sztyeppei örökséget továbbvivő mongolok között nemcsak a mondák világában találkozunk ezzel az ősi jelvénnyel, hiszen Dzsingisz kán kultuszközpontjában, az ordoszi Nyolc Fehér Jurtában, máig őrzik a nagykán aranyíját, amelyet a nagyközönség előtt elrejtve tartanak, és csak különleges alkalmakkor veszik elő18. Arra, hogy a nagy mongol uralkodónak volt ilyen különleges jelvénye az Altan Tobcsi (Arany Foglalat) krónikában, Kaszar és Belgütej történetében olvashatunk. Eszerint a nagykán két testvére elbizakodottak voltak, fennhéjazóan viselkedtek, ezért bátyjuk, Dzsingisz kán meg akarta leckéztetni őket19. Öregember képében megjelent előttük és a két hatalmas erejű vitéznek odaadta sárga szarus íját, hogy ajzzák fel. Egyiküknek sem sikerült ez a művelet, szégyenkeztek, hogy egy öregember túljárt az eszükön. Amikor az öreg elővette arany nyilát és a sziklára célzott, akkor jöttek rá, hogy ez a bátyjuk volt, aki meg akarta leckéztetni őket.
A középkorban, az Árpád-háznál is még egy mondában találkozunk az aranyíj változatával, állítólag a lengyelországi Lysa Gora hegység tetején álló Szent Kereszt kolostort Szent Imre herceg, Szent István király fia alapította egy csodás jelenés után. Egyszer a magyar herceg éppen szarvasra vadászott, a csodás állat üldözője elől a sűrűbe menekült, nagy agancsa azonban megakadt a bozótban. A királyfi utolérte és aranyhúrú íjával le akarta nyilazni, amikor a szarvas agancsai között fénylő keresztet pillantott meg. A fenti fegyverben talán egy régi méltóságjelvényre, az aranyíjra ismerhetünk rá.

1Hérodotosz, IV. 10. A panticapaeumi érméken nagyon sok állatábrázolás van, az egyik legértékesebbiken, egy arany stateren találjuk a griffet, a másik oldalon pedig egy szakállas, szarvakkal ellátott szkíta fej látható. Ezt az érmét Kr. e. 355–340 körül verhették. (MacDonald, 2010. 20. old.)
2 Panticapaeum a mai Kercs ókori neve, amely a kutatók szerint szkíta és nem görög szó volt, a panti + kapa szóösszetételnek az értelme a „halak útja”, amely arra utal, hogy az Azovi-tenger és a Fekete-tenger között nagy halrajok vándoroltak. (MacDonald, 2010. 1. old.)
3A rómaiakon és a görögökön kívül a kínai források ugyancsak szakállasnak nevezték az északi határvidékükön feltűnő hun lovasokat. A kínai „hu” kifejezés erre utal.
4Hérodotosz, IV. 10.

5 Oguz kán, 25.
6 Maspero, 1978. 61., 70. old.
7 Hérodotosz, IV. 62–65.
8 Odüsszeia, 21. fejezet (íjverseny).
9 MacDonald, 2010. 22. I. Satyros uralkodó érméje Kr. e. 340–325 között.
10  Az Odesszai Numizmatikai Múzeum leírása alapján.

11 A pártusok eredetérő máig élénk vita zajlik a nemzetközi szakirodalomban. Ma a legelterjedtebb nézet szerint iráni népek voltak. A korabeli források azonban a szkíta törzsszövetség egyik tagjának említik.
12 A pártusokat sokan iráni eredetűnek népnek tartják. A korabeli antik források azonban egyértelműen leírják, hogy ők is szkíta eredetűek voltak. L. Strabon, Plinius.
13 http://www.parscoins.com/shopping.asp?cat=24
14  Mitchiner ACW 2873.  In: http://www.grifterrec.com/coins/kushan/kushan.html
15  Priszkosz rhétor töredéke alapján 24, Jordanes, 254–255.
16 László, 1951 110. old.
17 O. A. Fedoseenko, 2012. 173. old
18 Nomin, belső-mongóliai íjászmester elbeszélése alapján.
19 Luvszandanzan (1984) 140. old.

Irodalom

Burnham, Philip (1979): Spatial mobility and political centralization in pastoral societies. – In: Pastoral Production and Society. L’Equipe écologie et anthropologie des societies pastorals. – Cambridge University Press, New York – Cambridge.
Clauson, Gerald (1972): An Etymological dictionary of Pre-thirteenth century Turkish. – Oxford University Press, Oxford.
Fedoseenko, O. A. (2012): Kochevniki Ebrazii na puti imperii. [A nomádok a birodalomhoz vezető úton.] – Katalog. Ermitazh. Sankt Petersburg.
DeGroot, J. J. M. (2006): Hunok és kínaiak. A hunok története a Kr. előtti évszázadokban. – Kínai források alapján közzéteszi: Bakay Kornél – Csornai Katalin. – Raspenna, Budapest.
Gumiljov, L. N. (1974): Hunni v Kitaje. Tri veka voji Kitaja so steppeni narodami. 3–6 v. [Hunok Kínában. Kína három évszázados harca a sztyeppei népekkel, III–VI. század.] – Nauka, Moskva.
Képes Krónika (1986): Fordította: Bellus Ibolya. – Európa Könyvkiadó, Budapest.
Kumorovitz, L. Bernát (1954): A Magyar zászló és nemzeti színeinek múltja. – Hadtörténeti Közlemények, 3–4. sz. 18–60. old.
László Gyula (1951): A hun aranyíj jelentősége. Adatok a hun nomád-birodalom szerkezetéhez. – In: MTA II. Társadalomtudomáyi Osztályának Közleményei. 3. Muzeológiai sorozat. Szerkesztette: Ortutay Gyula. I. kötet. 1. szám. Régészet. 105–122. old.
Luvszandanzan (1984): Altan Tobcsi. [Arany Foglalat] – Höhhot: Belső-Mongóliai Népi Kiadó.
MacDonald, David (2010): An Introduction to the History and Coinage of the Kingdom of Bosporus. – Classical Numismatic Series, No. 5. CNG Publisher.
Maenchen-Helfen, Otto (1973): The World of Huns. – University of California Press, Berkeley, Los Angeles and London.
Maspero, Henri (1978): Az ókori Kína. – Gondolat, Budapest.
Odüsszeia. Görög eposz. – Fordította: Devecseri Gábor. Elektronikus kiadás: http://mek.niif.hu/00400/00408/html/
Oguz kán (2010): Oguz náme eposz. – L’Harmattan Kiadó, Budapest.
Prusek, Jaroslav (1971): Chinese Stateless and the Northern Barbarian in the period 1400–300 BC. – Dordrecht, Reidel.
Saraldai (2001): Chingis khaani ongon shuteeniy tailga takhilga. [Dzsingisz kán tisztelete és a neki szóló áldozatok.] – Ulaanbaatar, Chingis khaan olon ulsin tov.
Serruys, Henry: 1958. Arrow and oaths among the Mongols. – In: Journal of American Oriental Society. (78) 279–293279–293 . old.
Tekin Sinasi – Tekin Gönül Alpay (1998): Rasid-ad-din: Jami-at tawarikh. [Évkönyvek gyûjteménye.] – Harvard University Press.
Szun mester: A hadakozás regulái. – Fordította: Tokaji Zsolt (1997). Terebess, Budapest.
Marco Polo utazásai. – Fordította: Vajda Endre (1973). Gondolat, Budapest.
Watson, Burton (1961): Records of the Grand historian of China. – Translated from the Shih-chi of Ssu-ma-Chien. New York – London, I–II.
Wittfogel, K. – Feng, Ch . (1946): Liao-shi. History of Liao dynasty. – Philadelphia.
Wu, Mu Zhu (2005): Xiong nu shi yan ju. [A hunok története.] – Key Research Institute in University. Lanzhou University, Lanzhou.
Yamada, Nobuo (1989): The formation of the Hsiung-nu nomadic state. The case of Hsiung-nu. – In: Historical studies of nomadic peoples in North-Asia. Tokyo University Press, Tokyo. 295–304. old.
Znamierowski, Alfred (2002): Zászlóenciklopédia. – Athenaeum 2000, Budapest.

Megjelent az Éremtani Lapok legutóbbi számában. Utánközlés kizárólag a szerző engedélyével lehetséges.

Megrendelés: http://katalogus.numismatics.hu/index.php/cPath/60_62_63

Both comments and pings are currently closed.

Hozzászólások lezárva.


©2000-2017 Numismatics Hungary. Minden jog fenntartva!
A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a jogtulajdonos engedélyével lehetséges.